LATIN-AMERIKAI TÁNCOK

A latin-amerikai táncok története, eredete

Az igazi latin-amerikai táncok – mint például a Samba, Rumba és a Mambo – hazája Afrika. Jellemző rájuk, hogy kiemelt hangsúlyt kap a mozgásban a testrészek izolációja, ellentétben az európai táncokkal, ahol a mozgás a test központjából indul ki.
Az afrikai táncot, mint kultúrértéket a rabszolgák vitték az új hazába, Dél-Amerikába a XVII. és XVIII. században. Ezzel szemben az Észak-Amerikába telepített feketéknek hosszabb idő kellett ahhoz, hogy táncstílusukat a fehérek elfogadják. Csak a XIX. század végén kezdődött a fekete és fehér mozgáselemek összeolvadása az afro-amerikai táncstílussá, mely a nagy Jazz korszak kezdetét jelentette.

latin-amerikai táncok megjelenése Európában a húszas, illetve harmincas évek elején volt érzékelhető, amikor a Samba 1924/25-ben, és a Rumba 1931-ben először bukkant fel a báltermekben. Az áttörés csak a II. világháború után az ötvenes években következett be. Mindenekelőtt a franciák voltak azok, akik a Sambát, Rumbát, Mambo-t és Cha-Cha-Cha-t, valamint a spanyol Paso-Doble-t anélkül formálták meg, hogy karakterüket illetően döntően megváltoztatták volna a táncokat. Az addig szokásos angol stílushoz képest annyi változás történt, hogy a nyitott tánctartás testkontaktus nélkül vagy csak korlátozottabb testkontaktussal, valamint a csípő- és medencemozgások elsődleges hangsúlyozásával kontúrozódott.

1955-től az Amatőr Európa Bajnokságokon valamint, 1960-tól a világbajnokságokon kezdetben négy táncot mutattak be, amelyeket főként a francia párok nyertek. A Rumba és a Tangó hovatartozásáról különböző vélemények hangzottak el. A Rumbát gyakran hatodik standard táncként emlegették, miközben a Tangó latin-amerikai eredete alapján negyedik táncként a latin táncokhoz soroltatott. Csak 1961-ben döntötték el, hogy a Tangó ötödik versenytáncként a standard táncokhoz tartozzon. Egyúttal a Cha-Cha-Cha, Samba, Rumba és Paso Doble mellett a negyedik latin-amerikai versenytáncnak nyilvánították. A Jive csak 1968-ban kapta meg az ötödik versenytáncként való elismerést az Amatőr Táncosok Világszövetségétől.

Az 50-es évek végén a latin-amerikai táncok is felvételt nyertek a tánciskolák programjába s a fiatalok tömegesen özönlöttek a táncórákra. A latin-amerikai táncok technikájával az angolok is foglalkoztak, valamint ők alkották meg a ma is érvényes technikai alapokat. Walter Laird 1964-ben kiadott könyve, a Technique of Latin American Dancing jelentette az alapkövet.

A Paso Doble-t a francia tánctanárok és a versenytáncosok stilizálták mostani formájára. Ma a latin-amerikai táncversenyeken a táncosok a Cha-Cha-Cha-t, Sambát, Rumbát, Paso Doble-t és a Jive-ot mutatják be, immáron 1968 óta.

Samba

A Samba eredetileg több táncforma gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az időben ez igen népszerű táncfajta volt, melyet “Semba”-nak hívtak, ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító tánc állt a középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao Paulo, Pernambuco, Bahia és Maranhao is otthont adott.

Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a “Samba de moro”volt, melyet már a modern Samba elődjének tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre.

Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a “díszlet” lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek adott már otthont.

Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, amely egy szoros párostánc volt; azonban nem aratott fényes sikert. A versenyprogramokban 1924-ben és ’25-benmerült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként a haladó szinten kezdték tanulni a táncosok.

A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, “hordók”, promenádfutások.

A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed.
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.

Cha-cha-cha

A Cha-Cha-Cha a versenytáncok latin-amerikai ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik, és éppúgy mint a Mambo, először zenei forma volt.
Mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambonak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból – melynek nem volt igazán sikere – fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.

A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, – mint a triola – melyet a zenészek érthetően, világosan “kifejeznek” és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak.

A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyelünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a saját csípőszélességet. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra vagy helyben. A tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos “mű-csípőlendítést”, mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.

A magával ragadó kubai zene, illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerd és Traute Hadrich mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott.

Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatt a párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket. Magabiztosak, egy kicsit játszanak a partnerrel, de ugyanakkor a közönséggel is.

A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni.

Zenei ütem: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az előírt.
Ritmus: 2-3-4-és-1, 2-3-cha-cha-cha.

Rumba

A Rumba több kubai páros tánc gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése “ünnep” vagy “tánc”. A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modern Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a “Kubai Rumbát”.

A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A “The peanut wendor” volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két “rumbaháborúban” (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A “Cuban style” – amit az Angliában élő francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki – vetélkedett a “Square Rumba”-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A “rumbaháború” azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a “Cuban style” terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.

A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszközei a csípő- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan “mű csípőlendítést”, ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz-elemeket is átvettek a Rumbába.

A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.

Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc
Versenyen 28 ütem/perc

Paso-Doble

A Paso Doble eredetét tekintve spanyol tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. A húszas években már ismerték és bikaviadal-pantomimnak nevezték. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna.

A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.

A tánc alapjául szolgál a “Paso Doble” (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak.

A “Paso” táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot – mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként. E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.

Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban.

Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Doble az “Espana Cani”
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc
Versenyen 62 ütem/perc

Jive

A Jive ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban állóafroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemző volt – s még ma is az – a táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.

A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját “szalonképessé” tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították – valamivel lassabb zenét használva – az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.

A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.

Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magávalragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc
Versenyen 44 ütem/perc