STANDARD TÁNCOK

A standard táncok története, eredete

A legősibb standard tánc a keringő. A XIX. század táncéletét a keringő mellett a polka és a galopp uralta. A forradalmi pezsgés a XX. században indult meg. Az első táncformák Amerikából kerültek át Európába, így például a Tangó 1907-ben, a Onestep 1910-ben és a Ragtime 1912-ben. Az első világbajnokságot 1909-ben rendezték Párizsban, majd a másodikat 1910-ben Nizzában, azonban az I. világháború alatt Franciaországban és Németországban betiltották a táncot.

Más volt a helyzet Angliában, ahol elfordultak a klasszikus balettalapoktól és a természetes mozgásformákhoz közeledtek. A régi táncok körtánc jellegét felváltották a haladó mozgások, melyek eleinte még féltalpra helyeződtek. A táncok kisebb alkotórészét adták a forgások. A Foxtrott, amely a Ragtime-ból nőtt ki, gyorsan az “angol stílus” meghatározója lett. Az Angolkeringőnél, mely a Boston továbbfejlődéséből keletkezett, a tág tér és a forgó lépések dominálnak, míg a Bostonra az egyenes vonalú irány volt a jellemző. A Tangó mindenekelőtt kubai és argentin néptáncokból fejlődött ki és indult hódító útjára.

1929-től a táncversenyeken a standard kategóriában az Angolkeringőt, Tangót, Slowfoxot, Quickstepet és a Bluest táncolták. A táncok fő ismertetőjele a könnyedén kivitelezett természetes és dinamikus továbbhaladás volt. 1929-től Németország, Skandinávia, Hollandia, Belgium és Franciaország is követte az angol stílust, melynek terjesztéséről Alex Moore gondoskodott.

Az amatőr és profi versenyek szétválása a 30-as években kezdődött. A lépéseket ekkor már szakkönyvekben rögzítették. Döntő esemény volt 1951-ben a Bécsi keringőfelvétele a standard táncok közé, amelyet egy német tánctanár, Paul Krebs koreografált. Az egyes versenytáncok tempóját 1954-ben a Nemzetközi Tánctanár Szövetség határozta meg.

A standard táncok – melyeket részben már a 20-as években is táncoltak a versenyeken – a jelen versenyprogramban a következők: Angolkeringő, Tangó, Bécsi keringő, Slowfox és Quickstep.

Angol keringő

Az 1920-as években a Bostonból fejlődött ki, mely a Bécsi keringő utódja volt. Érdekessége, hogy a régi “kerek” fordulók mellett már az “egyenes irányú mozgás” új elemeit is tartalmazta.

Az Angolkeringőt származási helye után nevezték el.Már az 1922-es világbajnokságon táncolták, de magát az elnevezést csak 1929-től használták a versenyeken. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Először inkább előretörekvő tánc volt – “dance of passing feet”-nek nevezték -, majd az idők folyamán a megnövekedett fordulásokból következően az ütem végén zárták a lábakat. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Ezt az új táncformát az angol tánctanárok dolgozták ki, melyet 1927-ben az Imperial Society is elfogadott.

Az Angolkeringő – melyet lágy, szentimentális zenére táncolnak – ritmikusan lendülő mozdulatai által a legharmonikusabb standard tánccá vált. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet.

Az Angolkeringő a versenyeken a standard kategória első táncaként szerepel. Sokan a táncok “királynőjének” nevezik.

Zenéje: lassan áradó, lágy, harmonikus és szelíd, mely ingaszerűen az ütem első ütését hangsúlyozza. Üteme 3/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 29-32 ütem/perc lehetséges, versenyen 30 ütem/perc.
Jellegzetessége: hogy táncmozgását az extrém magasságok és mélységek jellemzik.
Zenei jellegzetesség: az első ütés zenei hangsúlya egyidejű az új lendület legnagyobb erejével. A második lépésre esik a fordulat fő hangsúlya és ezzel éri el a pár a legerősebb térbeli hatást.
Ritmusa: 1-2-3, 1-2-3 vagy 1-2-3, 4-5-6

Tangó

A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárostól, Buenos Airestől, eredete viszont igencsak vitatott. A Tangó elnevezés a “tambor”(dob) szóra vezethető vissza, amely a dél-afrikai feketék dobszóval kisért ünnepét idézi. XIX. század elején Kubában, Uruguayban, Brazíliában is megjelent a kifejezés a szóló és páros tánc jelentésben is.

A táncos és zenei befolyás a kubai Habanérából és az argentin Milongából származik. A Tango Argentinot nevezték a modernizált Tangónak, mely főként Buenos Aires kikötőnegyedében, a La Plata nyugati partján terjedt el. Főként hegedű, gitár, fuvola és zongora kísérte. 1870 után a Németországból importált bandoneon – ami egy kromatikus tangóharmonika – kísérte a táncot. A spanyol-argentin mélabúval átitatott Tangó ellentétei a férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális vonásokban mutatkoznak meg.

A Tangó a XX. század kezdetén vált Argentínában társastánccá. 1907-ben átkerült Európába és mindenekelőtt Párizst bűvölte el, ahol először is a spanyol-argentin lokálokban tűnt fel, majd elismert társastánccá vált. Az első Tangó versenyt Nizzában rendezték. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában, ám mindemellett a táncot “ízléstelen stílusa” miatt támadták is. Főként az egyház volt a tánc ellen, így azt hosszú időre betiltották. Aki ebben az időszakban Tangót táncolt és rajtakapták, azt letartóztatatták és elítélték. Az évek múlásával a szigor oldódott és a Tangó visszatért a táncos életbe.

1920-21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Az egyszerűbb verziót tiltakozva fogadták, azonban 1922-ben Londonban rendezett Tangó-konferencián a táncot az angol stílushoz igazították. A szentimentális Tango Argentinot, az eltérő stílusú angol Tangó váltotta fel, melyet rándításszerű mozdulatok (elsősorban a fejé), szenvedélyes előrehaladó mozgások, hirtelen késleletetések és egyértelmű figuralezárások jellemeztek.

Napjainkban kétféle Tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az Argentin Tangó, amely a divattánc versenyek egyik igen népszerű programja.

A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés. Az előrehaladások sarok lépéssel kezdődnek. A térdek végig kissé hajlítottak, a lábak zárásánál sem egyenesednek ki. A lábak helyeződnek és nem csúsznak a talajon, mozgásuk gyors, de kemény hatást nem kelthet. Egyszerű előre és hátra történő haladó lépések – melyeket kissé kanyarodva lehet táncolni – adják a Tangó alapmozgását.

A Tangó a második standard táncként szerepel a versenyeken. Igazi “kakukktojás” ebben a kategóriában latin eredete miatt. A nagy konferencián 1929-ben szabványosították mai formájára, melyet 1930-tól a németek is átvettek.

Zenei üteme: 2/4-es, de helyesebb lenne 4/8-os ütemre venni, mert minden ütemben két hangsúly van.
Tempó: tudásszint szerint 30-33 ütem/perc lehetséges, versenyen 33 ütem/perc.
Ritmus: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú

Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között.

Bécsi keringő

A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Neve a német “waltzen” (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.

A keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német “Springtanz”-ban – mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte – felismerhető a keringő eredete.

A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németországban és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtánc volt, melyben a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncoltak egy elképzelt középpont körül. Ez a tánc igen népszerű volt, olyannyira, hogy évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.

A másik verzió szerint a keringő keletkezését az ún. Langausban kell keresni, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. A hatóság tilalmi rendeletet hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.

A “waltzen” szó 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg. 1750-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a német táncról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette “Etwas über das Waltzen” című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az “Una cosa rara” című operában az első keringőt táncolták; mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott “koreografált” keringőt táncoltak volna. Bár a porosz udvarban, 1794-ben már tanulták a keringőt, a későbbi porosz királynő, Lujza – aki nem volt tőle elragadtatva – betiltotta. Berlinben 1918-ig volt érvényben a tilalom, a müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus után kezdődött. Nagy szerepe volt ebben Lannernek és a Strauss dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.

A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.

Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban – Németországban – és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében – amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően – sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncoslábú embert.

Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos, szárnyaló, lendületes
Zenei üteme: 3/4-es
Tempó: tudásszint szerint 50-60 ütem/perc
Versenyeken 60 ütem/perc

Slowfox

Maga a Foxtrott eredete a régi Onestepben és Ragben keresendő. A Onestep – mely 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába – leegyszerűsített “egylépésmozgásával”, valamint változatlan ritmusával Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrás nélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve a Tangóval vetekedett, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt.

1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következményeként fejlődött ki a Onestepből a Rag, melynek jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmusában a szinkópa is előfordult. Az idők előrehaladtával a Ragtime és Onestep zenéjét lassabban játszották, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére, mellyel kifejlődött a Foxtrott. E tánc megtalálható a világtáncprogramban is.

A Foxtrott a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasseval variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat, s így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület keletkezett tánc közben. 1922 körül találták meg a tánc ma is érvényes formáját, majd 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún.Quickstepre vált szét.

A Slowfox lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A térdek enyhén nyújtottak, ami azt jelenti, hogy nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek. A Slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú. A test állandóan haladó mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza. A táncban az emelkedés és az ereszkedés kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést idéz elő. A Slowfox technikailag igényes tánc, ezért a tánciskolákban csak a haladó pároknál kezdik tanítani.

A Slowfox a tágterű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a Slowfoxot: “A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik. Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják”.

A Slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt.

Zenéje: lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc
Versenyen 30 ütem/perc

Quickstep

A Foxtrott eredete a régi Ragben és a Onestepben keresendő. A Onestep 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába. Leegyszerűsített “egylépésmozgásával”, mindig változatlan ritmusával, Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül, féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrásnélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol rövid időn belül kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve felvette a versenyt a Tangóval, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt. 1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következtében a Onestepből kifejlődött a Rag. Jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmuselemei között a szinkópa is szerepelt. Az idők előrehaladtával a Ragtime és a Onestep zenéje lassúbb lett, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére. Az így létrejövő tánc volt a Foxtrott, ami a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasse-val variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat és így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület jelentkezett tánc közben. 1922 körül alkották meg ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.

A Quickstepet kezdetben “Quicktime Foxtrott és Charleston”-nak nevezték, amely átvette a Chasse-t. A tánciskolák legkedveltebb táncai között tartják számon. Alapmozgását a Chasse-k, Lock Stepek és a külső állásban megtett lépések jellemzik. A tánc az igen gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban elevenedik meg. A Quickstep a lépések dinamikájával, elsöprő tempójával valamint a “quick” és “slow” lépések állandó váltakozásával kapja meg szeszélyes elegyét, ám emellett a táncostól nyugodt felsőtesttartást és tiszta lábtechnikát követel meg. Azt mondhatjuk, hogy a Quickstep a legvidámabb és legsziporkázóbb társastánc. Hozzájárult ehhez az is, hogy a II. világháború után alapos stílusváltozáson ment keresztül: kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel gazdagodott.

A Quickstep a standard táncversenyek ötödik számaként szerepel, s a közönség köreiben igen nagy népszerűségnek örvend.

Zenéje: rendkívül gyors, vidám, sodró, sziporkázóan virtuóz. Tipikus hangszerei a trombita, harsona és a szaxofon.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 42-52 ütem/perc
versenyeken 52 ütem /perc